Huszonöt éves koromig nem élveztem, amikor férfiakkal voltam, csak a maszturbálástól elégültem ki.

2010 január 22. | Szerző: Sinci |

 Amikor Mandzsúriában utaztam vonaton, mindig megkérdezték, hogy koreai vagyok-e. Úgy nézek ki, mint anyám, csak neki nagyobb a mellbősége. Apám 192 centi magas, nagyon szép férfi. A három testvér közül engem tartanak a legkevésbé szépnek. Apám nagyon művelt is, az egész családja ilyen, a nagyapám a régi időben egyetemet nyitott X.-ben. Apám nem a Kommunista Párt nevelését kapta, mint anyám, hanem otthon tanították a klasszikusokra, zenére, rajzolni, sakkra meg ilyesmire, a hagyományos módon. Még most is ecsettel ír. Ő most egy másik tartományban él, egy hunani autógyárban volt mérnök, amíg nyugdíjba nem ment. A féltestvérem is ott dolgozik. Egyébként anyám is jól fest, a nevemet is egyfajta képtípus után kaptam.

A húgom a mellét anyámtól örökölte, de az övé még nagyobb. Amikor egyetemre járt X.-ben, megnyert egy szépségversenyt. Nem mintha érdekelték volna a férfiak, hanem mert nem volt pénzünk. Anyám egyedül nevelt. Ugyanis apám már nős volt egyszer, mielőtt anyámat elvette. Az első felesége meghalt, de volt egy fia. Ezt nem vallotta be anyámnak. Aztán amikor hazahozta a féltestvéremet, anyám elkezdett veszekedni vele, és elváltak. Nem bocsátotta meg neki, és egy fillért se volt hajlandó elfogadni tőle. El is költöztünk egy másik városba. Anyám addig egy kutatóintézetben dolgozott, de akkor egy iskolába ment kémiatanárnak. Egyszer kapott a munkahelyén egy mozijegyet. Gondolkodtunk, melyikünk menjen el. Indiai film volt. Anyámat nem nagyon érdekelte, a húgom meg nem tudta volna elmondani. Én aztán az egyórás filmről három óráig meséltem otthon! Mindent eljátszottam, ami a filmben történt.

Akkoriban rosszban voltam anyámmal. A válás után apám iránti gyűlöletét átvitte rám, mert túlságosan hasonlítottam apámra. Nem a vonásaim, hanem a mozdulataim, a viselkedésem, például hogy szerettem verseket írni. Az első versemet hatéves koromban írtam, de már háromévesen sok verset tudtam apámtól. Ebben az időben anyám, ha meglátta, hogy verset írok, elvette és elégette. Így aztán tizenkét éves koromban elkezdtem utazni. Vonatra ültem egy fitying nélkül, és elmentem valahova. Koldultam. Nem úgy, mint itt a Keletiben, hanem a vidámságommal, azzal, hogy másoknak kedvére voltam.

Én már akkor is úgy éreztem, anyám helytelenül teszi, hogy senkitől se fogad el segítséget. Nem volt pénzünk, talán ezért érdekelt engem annyira a pénz. Tizenkét éves koromban leírtam a céljaimat: több mint húsz helyre eljutni, több mint három nyelven beszélni, legyen sok különböző barátom, meg ilyesmi. Tizenöt éves koromtól eljártam dolgozni, a kórházba mint ápolónő meg árusoknak segíteni. A húgom teljesen más természet. Ő a nyugodt életet szereti, és az a típus, aki nem biztos, hogy érdeklődne egy férfi iránt, ha nem várhat tőle házasságot. Beszél koreaiul és japánul is. Érdeklik a nyelvek. Az MIT-re ment ki tanulni több mint öt éve, azóta megházasodott, egy ottani kínaihoz ment férjhez. Amikor még Kantonban dolgoztam, ajánlgattam neki, hogy csináljunk együtt valami üzletet Amerikával, de nem érdekelte.

Tulajdonképpen négyen voltunk testvérek, de a kisöcsém meghalt, mert anyám tévedésből két össze nem illő kínai orvosságot adott be neki. Azóta is szenved, és úgy érzi, ő ölte meg. Ezért akarta, hogy a családban legyen egy orvos. A húgommal közelebbi viszonyban van, mint velem – a húgom jellemben hasonlít hozzá, ő is olyan, hogy senkitől se fogad el semmit –, de engem okosabbnak tartott. Úgyhogy az ő kedvéért elmentem az orvosi egyetemre, de nemsokára nagyon megbántam. Ha rajtam állt volna, nem megyek egyetemre, hanem elmegyek kereskedni a Szovjetunióba. Akkor, 87–88-ban már ment a batyus kereskedelem a szovjet határon. De nagyon magas pontszámot értem el a felvételin, anyám meghalt volna a méregtől, ha nem megyek egyetemre. Mehettem volna a legjobb egyetemre X.-ben, de az orvosira mentem, méghozzá akupunktúra szakra, pedig az nem olyan menő, mint a gyógyszeres kínai orvostudomány szak. Úgy gondoltam, hogy akkor olyan embereket is gyógyíthatok, akik szegények és nem tudják kifizetni az orvosságot. Ilyen hülye voltam akkor! Most bezzeg azon gondolkodnék, hogy kereshetnék többet. A barátom, akivel Kantonban éltem, azt mondta, amikor Magyarországra készültem, hogy már nem vagyok az az ember, akibe beleszeretett. Megkérdeztem, miért szeretett belém. Azt mondta, nem a szépségem miatt, mások is voltak ilyen szépek. Nem is azért, mert gondoskodtam róla, mert mások ezt jobban csinálták volna. Hanem azért, mert saját elképzelésem volt a dolgokról, és azt meg is akartam valósítani. És ez még mindig így van.

A barátommal akkor ismerkedtem meg, amikor bejött a fogdába. Nyolcvankilencben részt vettem a diáktüntetésen a Tienanmen téren. Amikor azt a sok embert láttam, még a könnyem is kicsordult, úgy meg voltam hatódva. Most se bánom, hogy ott voltam, de most már nem mennék oda, ha csak azért nem, hogy üdítőt áruljak. Amikor lőttek, akkor már nem voltam ott, mert a téren éjszakázva megbetegedtem, és visszamentem X.-be. Nyolcvan napig tartottak a fogdában, tárgyalás nem volt, még előkészítés alatt állt az ügyem. Köztörvényesekkel tettek egy cellába, az első nap tizenketten véresre vertek, mert mint újonc nem ismertem a szokásokat, és közbeavatkoztam, amikor valami gyereket frocliztak, de másnap már nem mertek, mert megijedtek attól, ahogy néztem. Az a repülős fiú egy barátnőm barátjának volt a bajtársa, és amikor megtudta, hogy bent vagyok, bejött, és fizetett, akinek kellett, hogy kiengedjenek. Még az egyetemről se rúgtak ki, pedig sokakat kirúgtak. Nem volt mindegy, hogy azt írják, én vettem rá másokat, hogy elmenjenek oda a térre Pekingbe, vagy hogy engem vettek rá.

Kihozott a börtönből, semmi másért, csak mert megsajnált. Nagyon sokat adott nekem. Nem volt jó a lelkiismeretem, amikor otthagytam. Tíz évig éltünk együtt, leszámítva azt a két évet, amikor én már elmentem Kantonba, és ő még nem jött utánam. Nyolc hónapot dolgoztam diploma után a kórházban, aztán nem bírtam tovább, pedig sokak irigyeltek. A lány a fehér köpenyben. Elmentem Délre, ahol gyorsan fejlődött a gazdaság. Először Sencsenbe, a hongkongi határra. Pincérnő voltam meg ilyesmi, fél évig, és semmit se tudtam félretenni. Azért, mert akkor csak a magam munkájából akartam megélni. Úgy gondolkodtam: van kezem-lábam, van fejem is, miért ne boldogulnék a magam erejéből?

Aztán Kantonba mentem, a tartományi székhelyre. Három napig feküdtem, beteg voltam, és nem volt mit ennem. Megismerkedtem valakivel, neki volt egy üres szobája, ott feküdtem. Aztán összefutottam valakivel X.-ből, aki hétszáz jüannal tartozott nekem. Megkérdezte, hogy nem akarok-e táncolni menni. Merthogy X.-ben sokat jártam táncolni. Mondtam, hogy most nincs kedvem táncolni menni, viszont adjon nekem harminc jüant, mert már nagyon ennék valamit. De elutasított, nem egyenesen, hanem ahogy a kínaiaknál szokás: azt mondta, majd holnap elhozza. Azt se tudta, hol lakom! Mondtam neki, nem kell, holnap már lesz pénzem. Akkor változott meg bennem valami, rájöttem, hülye voltam, amikor azt hittem, hogy jót kell cselekedni az emberekkel.

Volt ott Kantonban egy osztálytársnőm, elvitt egy estélyre. Az estélyen volt egy férfi, akit egy csomó fiatal, szépen kiöltözött lány ugrált körül, nevetgéltek neki meg táncolni hívták, de ő nem ment. Később megtudtam, hogy ő az Energiaügyi Hivatal igazgatóhelyettese, de akkor nem tudtam. Én nem táncoltam, meg nem is voltam úgy öltözve, már akkor se érdekelt igazán az öltözködés. Csak ültem egy sarokban, de kíváncsi voltam, ki lehet ez. Jóképű is volt a férfi, és magas, nem olyan, mint a déliek. Látszott rajta, hogy ő is kíváncsi, ki lehet ez a lány, aki a sarokban ül, és nem táncol. Végül odajött, és megkérdezte, mit csinálok itt. Mondtam neki, hogy munkát keresek. Megkérdezte, akarok-e táncolni. Az osztálytársnőm meg a háta mögött mutogatott, hogy menjek. Elmentem vele táncolni. Odacsúsztatott nekem egy névjegyet, és azt mondta, ne mondjam el másoknak, de hívjam fel másnap, meglátja, nem tud-e nekem valami munkát szerezni.

Másnap elvitt vacsorázni egy nagyon elegáns étterembe. Rajtam meg ugyanaz a ruha volt, úgyhogy mindjárt gondolhatta, hogy nincs pénzem. Egyszer csak valamit a kezembe csúsztatott az asztal alatt, azt hittem, hogy valami szerelmes levelet. Persze gondoltam, hogy tetszem neki, de meghökkentem, hogy ez a szinte ismeretlen férfi ilyen rámenős. Próbáltam visszadugni a kezébe, de leintett, hogy a pincérek előtt ne, majd ha kimentünk. Aztán amikor kimentünk, azonnal beült egy autóba, és elhajtott, én meg láttam, hogy amit adott, az egy köteg pénz. Ott álltam az utcán, és sírtam, hogy most valaki segített rajtam. Ezt a lehetőséget nem szalaszthattam el.

Kivett nekem egy lakást, vett ruhákat, csipogót, mindent, ami kellett a rendes élethez Kantonban. Olyan húszezer jüant költhetett rám havonta, amikor háromszáz jüan már jó fizetésnek számított. Hetente egyszer jött el, de sose maradt éjszakára. Akkor nem is volt viszonyom vele, csak később. Nyilvánvaló volt, hogy valamit vár tőlem. Egy napon mondtam neki, öntsünk tiszta vizet a pohárba, mondja meg, mit akar, és én is megmondom, mit akarok. Megkérdezte, mit akarok. Mondtam, nekem nem a pénze kell, van nekem pénzem, nekem munka kell. Megkérdezte, olyan munkát akarok-e, ami biztonságos, de nem biztos, hogy sokat lehet vele keresni, vagy olyat, ami egy kicsit veszélyes, de biztosan sokat hoz. Ha régebben kérdez, mielőtt a Kantonba érkezésem utáni dolgok történtek, máshogy válaszolok, de most az utóbbit választottam. Bevezetett a szénüzletbe. Szenet hoztunk Kantonba Csinhuangtaóból. Hosszú volna elmagyarázni, hogy mi volt ebben a szabálytalan, de a lényeg az, hogy a párt, vagyis az állam pénzét a saját zsebünkbe tettük. Szóval elég veszélyes volt, őt kivégezhették volna, ha kiderül, de nekem is bajom lett volna belőle. Én repültem Csinhuangtaóba és ütöttem nyélbe az üzletet, pedig csak huszonhárom éves voltam, és teljesen tapasztalatlan. Mégis minden rendben ment, egy hónapban legalább harmincezret kerestem, de jó hónapban hetvenezret is.

Amikor a barátom eljött a légierőtől, és utánam jött Kantonba, akkor otthagytam ezt a férfit. Hét évig voltam Kantonban. Volt, amikor a saját üzletemet csináltam, amikor pedig megszorultam, akkor meg másoknak dolgoztam. Foglalkoztam biztosítással és ingatlannal is. A hét évből összesen legalább hat évnyit vacsoráztam étteremben, és sose a saját pénzemen. Volt, amikor a főnököm vitt el, neki is jobb volt egy elfogadható kinézetű lánnyal elmenni valahova, mint egyedül. Volt, amikor más férfiak hívtak meg. Egyszer két kollégámmal elmentünk szórakozni. Felkért táncolni egy férfi. Nem az a típus volt, aki nekem tetszik, úgyhogy azt mondtam neki, nem tudok táncolni. Erre ő: “Akkor hogyhogy az előbb olyan jól csináltad?” Mire én: “Veled nem akarok táncolni”. Akkor megragadta hátulról a nyakamat, én meg lekevertem neki egy pofont. A kollégám, aki kicsi ugyan, de jól verekszik, ráugrott, ő meg megragadta a másik lányt, aki velünk volt. Erre én is behúztam neki egyet, de ő úgy beleharapott a hüvelykujjamba, hogy majdnem elájultam a fájdalomtól. Sokáig kellett minden este masszírozni, hogy a varrat nyoma eltűnjön. Viszont mi is szétvertük az illető pofáját. A kidobóember nem mert közbeavatkozni, meg mi se hívhattunk rendőrt, mert mindenki tudta, hogy az az ember katonai rendőr, és azok olyanok Kantonban, mint az istenek.

A barátom nagyon jószívű ember volt, de gyenge. A kapcsolatunk nem volt normális férfi-nő kapcsolat. Olyan voltam neki, mint egy anya. Ha valami gondom volt, nem mertem elmondani neki, mert megijesztette. Inkább elmentem valahova egyedül inni. Egy ideig nem ittam, mert beteg voltam, véreset hánytam az idegesség miatt, kórházban is kellett feküdnöm. Akkor kezdtem el megint, amikor megmentettem egy ember életét, az meg meglopott. Ez úgy történt, hogy egy időben sokat jártam kaszinóba. Kantonban is vannak kaszinók, illegálisak. Volt ott egy hamiskártyás, és leleplezték. Nagyon mérgesek voltak rá, kint várták az ajtónál. Nekem akkor volt két üres szobám, úgyhogy kivittem és hazahoztam, csak mert megsajnáltam. Felesége volt, gyerekei, és ha kimegy, biztos megölik. Később ez a férfi egy ajánlattal jött, hogy fektessek be egy szállodába. A felét én adtam, a másik felét az energiaügyi igazgatóhelyettes, neki az a pár százezer nem volt nagy pénz. Aztán kiderült, hogy a férfi meglépett a pénzzel. Borzasztó dühös voltam, nem a pénz miatt, hanem mert valaki, akivel csak jót tettem, megint becsapott. Nem is mertem senkinek elmondani, mert kinevettek volna.

Most már nem dolgoznék másnak, ha tízezer dollárt fizetnek egy hónapban, akkor se. Inkább legyen meg az ezer dollárom, vagy semmim se, de én akarok lenni a főnök. Mehettem volna Amerikába a húgomhoz, de nincs kedvem hozzá, hogy valami étteremtulajdonos egzecíroztasson vagy hogy iskolába járjak. Nekem nincs annál érdekesebb, mint pénzt keresni. Nem szeretek se költeni, se spórolni. Csak az üzletem igazán az enyém, más nincs.

Magyarország ötlete onnan jött, hogy az egyetemen jártam egy magyar diákkal pár hónapig. (Amikor idejöttem, nem kerestem meg, azt hallottam, Pekingben van.) Azt mesélte, hogy Magyarországon nagyon könnyű ismerkedni, az emberek a buszon meg éttermekben is csak egymásra mosolyognak, és így ismerkednek. Ettől kíváncsi lettem. No meg persze tudtam, hogy Magyarországon a kínaiak a saját üzletükkel foglalkoznak, nem úgy, mint Amerikában, ahol erre semmi esélyem se volt. Azt reméltem, hogy ha itt jól megy az üzlet, küldhetek pénzt a barátomnak, akinek igazán sokkal tartozom. Nem pénzben, hanem mert ő tíz évig, a fiatalsága legszebb éveiben végig azt gondolta, hogy összeházasodunk. Ő mindent betartott, amit ígért, de én nem. Ő az egyetlen, akit nem lehetett pénzre váltani. Amikor nagyon szerelmesek voltunk, 91–92-ben mindennap írtam neki, és a leghosszabb levelem harminchét oldal volt. A bajtársai, ha megláttak egy tömött borítékot, már szóltak is neki, hogy Liu, megjött a kisregényed! Az ő leveleit meg végig magamnál hordtam, Budapestre is elhoztam őket, és ha előveszem őket, sírok.

Anyám viszont gyűlölte a barátomat, úgy érezte, hogy elvett engem tőle. Mielőtt a barátom lejött volna Kantonba, anyám végig velem volt, és amikor elment, magával vitte az összes pénzemet, háromszázhetvenezer jüant. Azt mondta, hogy egy csomó lehetőséget elszalasztottam a barátom miatt. Kilencvenegyben, amikor még csak húszéves voltam, nagy botrány volt, mert anyám egy barátnője, aki, mint sok kínai öregasszony, házasságközvetítéssel szerzett egy kis mellékjövedelmet, bemutatott egy szingapúri üzletembernek. Ez egy negyvenéves özvegyember volt, és a lánya majdnem annyi idős, mint én. Nekem eszembe se jutott, hogy amikor meghív vacsorázni meg elvisz mindenféle helyre, házasság jár az eszében. De egy idő múlva megkérte a kezemet. Azt mondta, én még nem tudom, mi a jó nekem, a barátom nem tehet boldoggá, de ő igen. Állandóan a házáról, az autójáról beszélt, meg arról, hogy a húgomat elküldi Amerikába tanulni. Anyám mindennap kényszerített, hogy találkozzam vele. Azzal próbált rábeszélni, hogy világot láthatok, meg hogy most aztán nagy üzleteket csinálhatok, ha már az üzlethez van kedvem. Azt mondta, ha ezzel a szegény sráccal maradok, akkor akárhogy igyekszem, marad nekem a főzés meg a szénlapátolás. Aztán öngyilkossággal is fenyegetőzött. Akkor nagyon dühös voltam rá, de nem tudom, most is elutasítanám-e.

Anyám maga soha nem kért semmit senkitől, de rólam azt hitte, én így leszek boldog. Ő egyrészt túl büszke értelmiségi volt hozzá, másrészt meg olyan a természete, hogy mindenkivel összevész, senkit sem tud a maga oldalára állítani. Tízéves koromtól kezdve, ha valamit el kellett intézni, én beszéltem az emberekkel. Amikor jegyre adták a húst, nekünk csak ötjiaós jegyünk volt. A hentes tudta, hogy aki ilyen jeggyel állít be, az szegény ember, és zsíros húst akart adni anyámnak. Ő sovány húst akart, összeveszett a hentessel, és nem kapott semmit. Akkor én mentem el, a hentes mellé álltam, és adogattam neki a bárdot, meg amit kellett. Talán észre se vette, hogy mit csinálok, csak azt, hogy gyorsabban megy. Aztán a végén megkérdezte, hogy mit akarok. Mondtam, hogy húst, de csak ötcsiaós jegyünk van.* Levágott egy jó nagy darabot, és el se vette a jegyet.

Egyetlenegyszer kért anyám apámtól valamit, nyolcvanötben, amikor ki kellett javítani a házunkat. Azt írta, hogy nem az ő kedvéért, hanem az enyémért kér nyolcszáz jüant. Apámnak sok pénze volt, de nagyon boldoggá tette, hogy anyám könyörög neki, és azt válaszolta, hogy a bátyám nősül, szüksége van a pénzre, és egyébként is a menye olyan, mintha egy fél lánya lenne, és nincs szüksége még egyre. Ez nagyon fájt, de amíg a barátomat meg nem ismertem, továbbra is nagyon szerettem apámat. Aztán egyszer csak már egyáltalán nem. Mert ami aztán történt, abban anyám mellett ő is bűnös.

Anyám nem akart újból férjhez menni, de hogy a házat kijavíthassuk, házasságot ígért egy férfinak, aki a munkahelyén el tudta ezt intézni. Amíg a javítás tartott, átköltöztünk hozzá. Ez a férfi, Liu bácsi, kedves volt velem. Úgy érezte, anyám igazságtalan, hogy csak a húgommal törődik, és egyszer egy új biciklit vett nekem, a húgomnak meg egy használtat. Úgyhogy amikor a javítás befejeződött, és anyám otthagyta, én nagyon mérges voltam rá, hogy miért csapta be Liu bácsit, miért tette nevetségessé, miután már mindenkinek elújságolta, hogy megnősül. Anyám meg azt mondta, hogy ha annyira sajnálom, hát éljek vele én. Ő ezt gúnyosan mondta, de Liu bácsi megbetegedett, és én tényleg ott maradtam ápolni. Tizenöt-tizenhat éves voltam. Egy nap Liu bácsi megitatott borral. Én egy pohár után már rosszul voltam, és haza akartam menni, aztán már beszélni se tudtam, csak bámultam rémülten. Kiskoromban nagyon nagy szemem volt, felfelé húzódó sarkokkal, mint a koreaiaknak, és magas homlokom, amit azóta egy autóbaleset tönkretett. Liu bácsi megerőszakolt. Érthető, hogy ezt tette, mert anyám becsapta. Ha valaki rosszat tesz, biztos, hogy megkapja érte a büntetését, ha nem ebben a nemzedékben, hát a következőben. Liu bácsi így állt bosszút anyámon. Amit tett, az az ember természetéből fakad, mert az ember alapvetően rossz. De amit a szüleim tettek, az természetellenes, mert a szülők természete az, hogy ne bántsák a gyerekeiket. Huszonöt éves koromig nem élveztem, amikor férfiakkal voltam, csak a maszturbálástól elégültem ki.

Anyám két év múlva tudta meg, amikor a húgom megtalálta a naplómat. Mindenképpen feljelentést akart tenni, de én nem akartam. Minek? Később, amikor sok pénzt kerestem Kantonban, összetalálkoztam Liu bácsival az utcán Tianjinben. Elfordult, de én megszólítottam. Megörült nekem, és azt mondta: “De szép lettél!” Vett nekem jégkrémet egy árusnál. Még mindig úgy beszélt hozzám, mint egy gyerekhez. Megkérdezte, nem akarok-e elmenni hozzá. Ittunk, aztán sokáig keresett aprópénzt, hogy vegyen valami húst, és megvendégeljen. A haja kihullott, mondtam neki, másik sampont kellene használnia. Láttam, hogy nincs pénze. Elmentemben hagytam neki hatszáz jüant.

Amikor két hónapja dolgoztam a kórházban, kilencvenegyben, láttam egy tíz év körüli fogyatékos gyereket egy szeméttárolóban. A többi gyerek kővel dobálta. Kiszedtem a szemétből, és hazavittem, megmosdattam, és elvittem enni. Nyolc tál húsos táskát evett meg! Aztán két hónapig nálam lakott, és mindenhova követett, a kórházba is. Csak a keresztnevét tudta, úgy hívták, hogy Jinbao, “Aranykincs”. Megkérdezte, hogy hívhat-e mamának. Mondtam, hogy azt már nem, még férjnél sem vagyok! Kiegyeztünk abban, hogy a nővérének hív. Az utcabizottságtól a nénik folyton belestek, hogy mit csinálok a gyerekkel, azt beszélték, hogy szexuális célokra hoztam haza. Az bezzeg nem érdekelte őket, amikor a szeméttárolóban feküdt.

Nem volt nagyon fogyatékos, csak a szemével volt valami. Erős volt. A szomszédoknak egyszer egy napig segített egy riksát hajtani, két csiaót kapott érte, aztán amikor hazaértem, büszkén átnyújtotta. Nagyon dühös lettem, mondtam, hogy ezért a munkáért négy jüant kellett volna kapnia. Azt mondta, ha nagy lesz, öt jüant fog keresni nekem. Egyszer kért tőlem egy fényképet. Odaadtam neki a legkisebb fényképemet, betette egy gyufásdobozba, és folyton nézegette. Amikor elmentem Pekingbe – virágot hoztam onnan, és eladtam egy ismerős kereskedőnek –, anyám elvitette a gyereket, nem tudom, hová. Engem pedig elvitt agyvizsgálatra, mert attól tartott, hogy nem vagyok normális.

Átéltem én rosszabbat is. Egyszer, már nagylány koromban, agyvelőgyulladást kaptam, és valami zöldet hánytam. Anyám egy buszgarázshoz tartozó iskolában tanított, de hiába könyörgött, egyik sofőr se vitt el a másik városba, a kórházba. Ahhoz túl nehéz voltam, hogy a hátán vigyen be. Végül a vasúti síneken húzott be a városba, ami persze nagyon veszélyes volt. Akkor mondta nekem anyám, hogy látod, pénz és hatalom nélkül semmit sem lehet tenni.

Egy X.-i újságban volt egy hirdetés, hogy vállalják magyar vízum beszerzését. A “kígyófej”, az embercsempész, a magyarországi rokonaival együtt intézte. Százezret kellett fizetni személyenként, nekem meg az unokabátyámnak. Amerikába négyszázezerbe került volna. Az unokabátyámnak így is kölcsön kellett vennie, mert nem volt pénze, a pártnál dolgozott, vagyis egy gyárban volt mérnök, ott meg mennyit keresnek? Egy részét akkor fizettük ki, amikor megérkeztünk, kilencvennyolcban. Előtte egy évig voltam X.-ben, amíg az útlevelet, a vízumot meg a jegyet elintézték, és közben angolul tanultam. Miután eljöttünk, csak akkor tudtuk meg, hogy milyen egyszerű idejönni, már néhány tízezerért is el lehetett volna intézni. Aztán én még visszamentem Kantonba, eladtam, amim ott volt, és a pénzt otthagytam a barátomnak. Az unokabátyám meg közben kiment árulni a Négy Tigris piacra, amit magyarul Józsefvárosi piacnak hívnak.

Amikor visszajöttem Budapestre kilencvenkilencben, mindjárt a holdújév után, három hónapig egy kínai klinikán dolgoztam. Találkoztam egy negyvennégy éves kínai orvossal, aki magához vett. Volt neki egy felesége meg egy gyereke, de már egy éve Kínában voltak. Az orvos azt mondta, neki már az is öröm, ha ott lát a klinikán, és fizetett napi ezerötszázat. Én meg nem akartam a piacon árulni, nem tudtam a nyelvet, nem volt mihez kezdenem. Az orvos nagyon kedves és gyengéd volt velem. Egyszer például említettem, hogy szeretném kipróbálni a lovaglást. Másnap ismerősökön keresztül beszélt egy zsokéval, és kivitt a lóversenypályára, hogy egy igazi versenylovon ülhessek. Igaz, hogy ez végül is nem sikerült, de ettől annyira meghatódtam, hogy azt mondtam neki, hagyjuk a lovat, inkább üljük meg a bikát.*

Nemsokára az orvos megkérte a kezemet. Én viszont, csak hogy bosszantsam, azt mondtam, hogy hozzámegyek egy gazdag cipőkereskedőhöz, aki mindig megvárt a klinikán, és elvitt vacsorázni. Ez egy lökött alak, igazi hagyományos kínai, és műveletlen, talán még írni se tud. Nőtlen, és feleséget keres. Mondtam neki, hogy nem tetszik, nem fogok hozzámenni, de ő csak járt utánam. Amikor Madagaszkárra mentem meglátogatni egy kínai ismerősömet, aki nemrég ment ki oda, elkísért, és ő vette meg a jegyemet. Amikor kaszinóba mentem, ő csak ott ült a hátam mögött, és adta a pénzt. Akkor aztán nem kellett izgulnom, mint máskor, hogy túl ne lépjem az ötvendolláros keretet, amit engedélyezek magamnak egy-egy este. Húszezer dollárt költhetett el rám, ékszereket vásárolt. Négyezret elküldtem anyámnak. Kísértésbe estem, mert arra gondoltam, hogy nyithatnék egy cipőboltot az ő árujával. De aztán őszintén megmondtam neki: “Ha tényleg azt akarod, hogy jól érezzem magam, akkor add ide a pénzt, de ne legyél velem.” Madagaszkár egyébként nagyon elmaradott, az emberek minősége még rosszabb, mint Kínában, és az emberek lusták. El is döntöttem, hogy nem élek olyan helyen, ahol sötét bőrű emberek laknak. Persze a magyarok is lusták: a két üzletemben négyen dolgoznak, és hiába tartok nyitva szombaton és vasárnap is, ők nem hajlandók bejönni, pedig fizetnék nekik. Én a helyükben akkor is dolgoznék, ha nem fizetnének többet, csak hogy rendesen elvégezzem a munkát, a sikerélményért.

Amikor az orvost elutasítottam, kétségbeesett, és kijelentette, hogy ő igenis elválik, hogy feleségül vehessen. Fel is hívta a feleségét, aki a gyerekkel együtt visszajött Pestre, és bezárta az orvost a szobájába, de az kétszer is kiugrott az ablakon. Ettől másodszor is meghatódtam, és igent mondtam neki, de nagyon hamar beláttam, hogy erre most semmi szükségem. Nekem egyelőre pénz kell, aztán majd találhatok valakit az őszinte érzelmek kedvéért. Kibéreltem egy kis üzletet egy Budapest környéki nagyközségben, aztán meg egy másikat egy ahhoz közeli faluban, és odavettem az unokabátyámat. A környéken összesen hat kínai üzlet van. Minthogy a pénzem is kevés, meg raktáram sincs, minden reggel ötkor kijárok a Négy Tigrisre áruért. Jól kijövök mindenkivel a piacon, volt, aki még a klinikáról ismer, és olyan is, aki már első alkalommal adott hitelbe. Ha nem jövök ki a piacra, már hiányzik. Amikor leesett az első hó, reggel ki akartam menni megnézni. Felültem a villamosra, és elindultam a piac felé, mert a többi útvonalat nem ismerem. Aztán összetalálkoztam egy izraelivel a piacról, ő körbevitt a városon a kocsiján.

A két üzletem havi forgalma egymillió-ötszázezer körül van, ebből a költségek után marad három-négyszázezer. Az egész forgótőkém most hétmillió, ahhoz képest, hogy a cipőkereskedő négyszázezrével kezdtem. Azt tervezem, hogy a karácsonyi bevételből nyitok egy nagyobb üzletet, és akkor az egyik kisebbet nekiajándékozom az unokabátyámnak, a benne lévő áruval együtt. Nagyon hálás nekem, mert ő olyan becsületes, hogy egyedül semmi se sikerülne neki. Képzeld, majd két éve, hogy itt van, és még nincs barátnője, pedig elég jóképű, és angolul is tud. Mondom neki, szerezzen egy magyar barátnőt, hogy megtanulja a nyelvet. Nem azt mondom, hogy váljon el a feleségétől, mert ha újra megházasodik, hátha ugyanolyan lesz az is. Meg ott van a négyéves gyerek. De addig is tapasztalnia kellene valami újat. Ha most áthozza a feleségét, az se a pénzkeresésben, se a nyelvtanulásban nem segít. A házasság nem szerelem kérdése, és amíg nem keres jól, addig úgyis naponta veszekedni fog vele a felesége. Már ott tartottunk, hogy én vittem el a Rákóczi térre, és válogattam a kurvák közt. Találtam is egyet, amelyik egész jól nézett ki, de ötezernél alább nem adta. A bátyám meg kijelentette, hogy ő nem akar alkudozni, és elvonszolt.

Én viszont tanulok magyarul, mert ha megtanultam, akkor azért komolyabb üzletbe is bele lehet vágni. Például összeismerkedhetek egy vámossal. Ott vannak a hamisított márkás cipők meg ruhák, amiket a kínaiaktól elkoboznak. Ezekre mindig akkora a kereslet, hogy a megrendelt mennyiséget már előre kifizetik a kínaiak, a vietnamiak meg a magyarok. Ha elkoboznak egy szállítmányt, nem is annyira a pénz a veszteség, hanem a további rendelések elmaradása. Úgyhogy ha ki tudnám hozni ezeket a szállítmányokat, azon sokat kereshetnék. Vagy magam hozhatnék be árut, közvetlenül a nagy magyar áruházaknak, ahogy ezt már csinálják egyesek. Biztos, hogy kínaiak csinálják, mert annyiért, amennyiért ezeket a Metróban eladják, csak kínaiaknak érheti meg. A magyarok nem tudják olyan alacsony áron beszerezni és olyan olcsón elvámolni. Itt minden a személyes kapcsolatokon múlik. Hogy egy példát mondjak: ha vonattal megyek ki az üzletembe, sose veszek jegyet, hanem a kalauznak fizetek. Ugyanannyit költök, de így a kalauz mindig külön üdvözöl, és a csomagjaimat is feladja. Nixonnak megjelent néhány éve egy könyve arról, hogy milyen lesz a kínai–szovjet–amerikai egyensúly az ezredfordulón. Abban írja, hogy Kína nem azért válik a világ vezető gazdaságává, mert a kommunista párt olyan jól végzi a dolgát, hanem mert a kínaiak olyanok, hogy ha egy szál fűvel vagy egy pohár vízzel kiteszik őket egy szigetre, még akkor is üzletet tudnak csinálni.

Mindent meg kell takarítani, úgyhogy most nem járok sehova, de voltam már Mosonmagyaróváron, a Balatonon meg Hévízen. Oda a barátnőmmel mentem, akié a szomszédos kínai üzlet. Még Csinhuangtaóból ismerem, és most Magyarországon újra összefutottam vele. Egyikünk se tudta a másikról, hogy idejött. Őt az a férfi hozta ki, akinek a kisfelesége volt Kínában, de azóta szakítottak, és egy tíz-tizenkét évvel fiatalabb magyar sráccal él együtt. Én nem tudom, micsoda élet ez: a srác nem csinál semmit, a nő meg állandóan veszekszik vele, sőt mások előtt pofozza is. Ő azt mondja, hogy ettől még szeretheti, de hát legyen már némi önérzet abban a fiúban!

Nem bánom, hogy eljöttem, mert különben most nem láthatnám ezeket a fehér embereket, a szép havat, meg nem beszélhetnék veled. Még nem tudom, hol akarok nyugdíjba menni, de az biztos, hogy nem Kínában. Ahol majd családot alapítok és gyerekem lesz, ott. De ha itt lesz gyerekem, félek, hogy nem lesz kínai. Egy ismerősöm lánya itt nőtt föl, most tizenöt-tizenhat éves, és mások előtt úgy összeborul a fiújával, hogy ilyet egy kínai nem csinál. Az hagyján, hogy mások előtt, de a szülei barátainak a szeme láttára. Azért kínaiak előtt kínaiként kellene viselkednie, a szüleire nem kellene szégyent hoznia. Ha egy kicsit stabilabb lesz az üzlet, szeretném áthozni a barátomat, nem magam miatt, hanem hogy tegyek érte valamit, és anyámat is. Mehetne a húgomhoz, de nem viselné el, hogy más diktáljon a házban. Költeni nem szereti a pénzt, de imádja felügyelni a pénzügyeket, nézegetni a vastag bankjegykötegeket. Kantonban is ő törődött a pénzemmel, én szeretem, ha nem nekem kell csinálnom, de a sógorom nem hagyná ezt.

Kínaiakkal nem merek ennyit beszélni, mert mindjárt átlátnának rajtam. Csak üzletről beszélek velük. Étteremben igyekszem távol ülni a többi kínaitól. De veled szabadon beszélek, mert te úgyse érted meg.

* A csiao a jüan tizedrésze.

* Utalás a közösülésre.